Egyik kedvenc vándor sörműhelyünk végre padlót fogott: azaz saját sörözőt nyitott (immár Bpesten is) Kiss Tamás. A napokban nyílt meg a Terror Házától alig pár perc sétára (az Andrássy út túloldalán) a Hunyadi téren a Komlóterrorbolygónak is becézhető pincekocsma, a Hopfanatic pub. És mától nyit a konyha, lesz teljes a választék, ma este van az igazi, duhaj, ereszd el a komlóm megnyitó...

Amiben egyedi lesz (azon túl, hogy egy helyen minden Kiss Tamás-sör), az a kaja, még pedig a komlóval megbolondított húsok a Hopburgerekben és hop-dogokban. Ottjártamkor, úgy két napja elárulták, a konyha még a kísérletezés fázisában ég, vagyis nem dőlt el, milyen úton-módon kerül bele abba a bizonyos hopsauce-ba a komló: "csupán" IPÁkban párolt dolgokról, besűrített extra komlós sör

szószról lesz-e szó, vagy netán a (Kiss Tamástól) megszokott sörpunk módon direktben is megszórják vele a cuccokat.

Igazából többet nem is szólnék róla, ezt már elkövették nálam szakavatottabbak (FolyKeny, eztisztasör, és a cinkesek) - magam is tőlük vettem hírét, most csupán egy másik kedvencem megidézésével ünnepelném meg az alkalmat. Bartis Attila novelláinak nyitó darabja nem csupán Hrabalt idézi meg, de általa egy kedélyes kocsmabelsőbe hoppanálunk. (tocc!)

Részletek a Kéklő pára c. 1998-as kötetből - sör mellé ajánlott:

"BOHUMIL avagy a kenyérmorzsák története

…aztán kilencszázhúszban nagyapám ráparancsolt a prímásra, hogy addig húzza neki a Himnuszt, amíg a románok szét nem lövik a kocsmáját. Persze, nem lett az egész szétlövésből semmi, mert a románok elakadtak a főtéren. Ott kínlódtak szerencsétlenek a Kossuth-szoborral, próbálták ledönteni, de hiányzott még belőlük a rutin, na meg azért oda is volt az állítva rendesen, szóval eszükbe nem jutott az Oroszlánt szétlövetni. Nagyapám pedig csak várta a sortüzet, húzatta a Himnuszt, és minden balsorsakitrégentépnél rótt egy strigulát a kenyérszelővel a pultra, de olyan fájdalmasan, mintha az ereit vágná éppen.

Mindössze két balsors hiányzott az ezerből, amikor Balogh Pistának kigyulladt a nagybőgője. Előbb csak finoman füstölt, mint egy szivarvég, tudja, azokon a kis réseken, ott a palló mellett, mondom, eleinte nem is törődött vele senki, hanem aztán a következő jókedvvelbőséééggelnél az egész hangszer lángra lobbant Balogh Pista szakállával együtt. El tudja maga ezt képzelni? Nem, mi!? Maguk felé biztos nem járja az ilyen. Koh-I-Noor ceruza, nehézipar, exportsör, ugye? Jól mondom? De nálunk ez így megy, már mióta. A balsorsnál csak füstölget sunyin a bőgőnk, aztán amikor a jókedvhez érünk, egyszeriben kigyullad még a szőr is a pofánkon.

Akkor már ifjabb Sárdy Gereben volt a cimbalmos, akinek egy esztendővel azelőtt találat érte az apját, nem maradt az öregből egy staniclire való sem, azt mesélték, szóval a kis Gereben megörökölte a cimbalmot, és beállt az apja helyére, ami nem volt egy áldás, pedig igazán tudott a fiú zenélni. Csak hát nehezen viselte a gyerek a kocsmát, s mihelyt jobb lett a hangulat, ő máris zárta magára a budiajtót, onnan hallgatta, mint szakadnak el a húrok Sebke hentesmester játékától.

Ennek a Sebkének volt ugyanis egy kése, amit valami negyvennyolcas kard pengéjéből készített, így aztán benne volt abban a késben az egész magyar szabadság szelleme. Sebke pedig néha bemutatta, hogy mit is tud egy ilyen szellem, ha hagyják kibontakozni. Sorba rakott három söröskorsót az asztalon, úgy, hogy a fülek párhuzamosan álljanak, olyan alagútféleséget csinált a korsófülekből, aztán megállt ettől az építménytől pontosan öt lépésre. Ha a légy csak piszkított, még azt is meg lehetett hallani abban a csendben, higgye el. Mint a templomban. És ott állt ez a mázsás, gyönyörű ember ebben a csendben, mozdulatlanul, levegőt nem vett, a szíve nem dobogott, hanem mindenével figyelt, aztán egy hirtelen mozdulattal előkapta kését a csizmaszárból, s már repült is a penge, süvítve mint a nyíl, át e korsófülekből eszkábált alagúton, egész az ajtófélfáig, amibe belefúródott. Nem élt ember a városban, aki egyszer is hallotta volna, hogy a kés a korsókhoz koccant. Érti? Sebke volt ennek a nemzetnek a gyémántja, a Koh-I-Noorja, csak ki kellett volna bányászni, fel kellett volna fedezni.

Egyszer Parádi Ignác, az albíró mondta is neki, hogy menjen ki Amerikába, ottan egy esztendő alatt annyit kereshetne ezzel a mutatvánnyal, amennyiből az egész vágóhidat megvehetné. Sebke viszont érzékeny lélek volt, mint a böllérek általában. Őt ne protezsálja bohócnak egy Parádi, mondta, mert tudja ő, miként kell az ilyen gyalázatos Ferencjóska-szakállakat lenyúzni, mint ami az albíró úr pofáján kinőtt a nagy hazaárulástól.

Ismeri a Ferencjóska-szakállat, nem? Olyan pajeszféle, amit mostanában a buszsofőrök viselnek. Ismernie kell, hiszen maguknál is volt Ferencjóska. Na, ilyen szakálla volt szegény Parádinak. Egy huncut szőrszál se bújt ki az állán, pedig kenegette magát mindenféle szeszekkel meg krémekkel. Kossuthot akart növeszteni Ferencjóskából, de az álla csóré maradt haláláig. Szóval Sebkének, akibe benne rekedt a magyar szabadság szelleme, minden oka megvolt, hogy ki ne állhassa az albíró ábrázatát.

Nos, ott tartottam, hogy beleállt a kés az ajtófélfába. Ez volt a jel. Mihelyt a penge koppant, Balogh Pistáék húzni kezdték Sebke nótáját, azt, hogy Vásárhelyi kocsmában ecet ég a lámpában. A kis Gereben ekkor már bent ült a budin, onnan hallgatta a hentes virtuóz cimbalomjátékát, és felsírt, ahányszor elszakadt egy gé húr, mert azt volt a legnehezebb beszerezni.

De nem is ezt akartam mondani, hanem, hogy amikor Balogh Pista bőgője kigyulladt, akkor a kis Sárdy életében először nem menekült be a budiba, hanem hősiesen mind a tíz liter pálinkát, ami a pulton volt, rálocsolta a bőgőre. Nem akármilyen pálinkát mértek itt, úgyhogy a fél Oroszlán leégett, még mielőtt a románok szétlőhettek volna. Órákba tellett, amíg eloltották a tüzet, mert az asszonyok körülállták az épületet, és nem akarták a tűzoltókat odaereszteni. Az a rengeteg nő, aki percekkel előbb még a Kossuth szobrát siratta a Főtéren, az most mind idesereglett a lángokba gyönyörködni. Jószerivel csak a padlókő, meg az udvaron álló gesztenyefa maradt épen. Ezért kellett aztán nagyapámnak valakivel társulnia.

Akkora volt az a gesztenyefa, hogy még a Maros partjáról is látni lehetett. Kész életveszély volt szeptemberben ide kiülni, de mégse jutott eszébe senkinek, hogy baj az, ha gesztenye hull az ember fejére meg a korsójába. Ez volt a legszebb, a szeptember, meg a tavasz vége, amikor belepte a gesztenyevirág a sörhabot. Csakhogy, mondom, a fél Oroszlán leégett, és nagyapám muszájból társult valakivel, nevezetesen Ruzicskával, Ruzicska Tiborral, aki Besztercéről jött ide.

Buzgó ember volt ez, nem érte be a csóré asztallal, hanem hozta is már a nyitás utáni első héten a fehér abroszokat meg a kispárnát a székekre, a második héten pedig cégért csináltatott, és akkor a vendégek már kezdtek is elmaradozni. Érti, ugye? Száz éve jár ide a nép, az egyiknek van saját széke, a másiknak saját pohara, mint otthon, és akkor idejön egy Ruzicska Besztercéről és kiírja, hogy Kisvendéglő.

Nos, jön be nagyapám egy reggel gyanútlanul, ez a Ruzicska pedig itt áll az udvaron, baltával a kezében, és éppen vágja ki a gesztenyefát. Nem kell majd az avart söpörni, mondja. Meg, hogy a helyén még egy asztal pont elfér. És akkor nagyapám megkérdezte, hogy odaadná-e neki a baltát egy pillanatra, amiért Ruzicska úr hálás volt, mert már eléggé elfáradt. Nagyapám pedig igen pontos kezű ember lévén úgy csapott oda a baltával, hogy Ruzicskát a barkója még éppen elválassza a nagyon gyors haláltól, de a bal füle azért leessen. Moccanni nem mert többé szegény ember, ott állt cimpa nélkül, és nézte, miként segítenek az első vendégek a gesztenyefát aládúcolni, mert senkinek nem lett volna jó, ha ráborul az épületre. Nehogy azt higgye, hogy lincshangulat volt, mert nem volt lincshangulat, de amint befejezték a dúcolást, szépen nekiálltak és összecsomagolták az abroszokat meg kispárnákat, a sors pedig úgy hozta, hogy Ruzicska már a déli vonatot elérte.

De mondok mást. Tudja maga, mi történt azzal a gesztenyefával negyvenkilencben? Na? Semmi? Csak azt ne mondja, hogy nem volt maguknál negyvenkilenc. Bizony. Államosították. Aztán egy szép nap jött valaki a tanácstól, és azt mondta, hogy itt még egy asztal pont elférne. Érti? Pedig hol volt akkor már Ruzicska? Nagyapám viszont megragadta a településfejlesztő elvtárs gallérját, és röviden elmagyarázta neki, hogy ő itt újabban ugyan csak egy államilag alkalmazott vécésbácsi, de talán épp ezért nincs vesztenivalója. És hajdan ő már lecsapta valakinek a fülét kisbaltával, amiért az illető megpróbálta ezt a gesztenyefát macerálni.

Nos, este már jöttek is az öregért, nem autóval, hanem gyalog, hiszen csak ide vitték a szomszéd utcába, és mi tudtuk, hogy többé sose látjuk az életben. Hallott ilyenről, nem? Hogy valakit elvisznek, aztán fütyülnek visszahozni. Ennek akkor éppen divatja volt, úgyhogy mi sírtunk, nagyapám pedig röhögött. Megbolondult, azt hittük. Hogy Románia és a népi demokrácia egyszerre már sok neki.

Éjfélkor ismét verik az ajtót, apám elbúcsúzik tőlünk, mielőtt kinyitná, tudjuk, viszik őt is. Hát nagyapám áll a verandán, itthon felejtette a kulcsát, azt mondja, meg, hogy reggelre legyen a fekete öltönye előkészítve, mert a politikai helyzet úgy alakult, hogy holnaptól ő a főpincér. Ezt képzelje el. Ehhez képest Krisztus kenyérszaporítása vásári mutatványnak számított.

–Hát ti engem bolondnak néztek? – kérdezte, és elővette a zsebéből egy feljelentés indigós másolatát. Röviden az állt benne, hogy az aesculus hippocastanum gyógynövény, az a hippocastanum pedig különösen gyógynövény, amelyiket maga Avram Iancu ültetett még negyvennyolcban, a román nemzet dicsőségére. Valamint, hogy a tanácselnök elvtárs tervgazdaság címén most eme fát készül kivágatni, s nem szükségeltetik nagy fantázia ahhoz, hogy felfedezzük tervében a nemzetgyalázás rejtett szándékát. –Megemlítettem nekik, hogy a hajnali vonattal indul ez a levél Bukarestbe, ha ma véletlenül nem alszom itthon, úgyhogy gyalog mentünk, de kocsival siettünk haza, nehogy lekéssem a vacsorát – mondta az öreg. – És kinél van az első példány? – kérdezte apám. – Kitöröltem vele a seggem, fiam. Jegyezd meg, hogy annyi feljelentést írhatsz, amennyit akarsz, de mindegyiknek a budi a postaládája.

Ezt mondta. Jó, mi? Hogy úgy mászunk ki a szarból, ahogy tudunk, amíg mást nem rángatunk bele. Hát nem volt igaza? Na szóval. Bejön másnap reggel az öreg az Oroszlánba, frissen vasalt öltönyben, gyanútlanul, áldomást iszik a megmaradt törzsvendégekkel a főpincérségére, megy a munka rendesen, ám délután kiderül, hogy a tanácselnök elvtársat sem ejtették a feje tetejére. Ezt hallgassa. Egyszer csak besereglik a kerthelyiségbe vagy ötven kisiskolás, és mondják, hogy ők jöttek gyógynövényt gyűjteni. És máris nekilátnak, szedik a gesztenyét, bemásznak az asztalok alá, borogatják a söröskorsókat, meg munkadalokat énekelnek. A tanító néni pedig odamegy a pulthoz, és rendel nagyapámtól ötven üdítőt. Hogyhogy nincs? Hát milyen vendéglátó-ipari egység ez? És addig rinyált a fehérnép, hogy így a jövendő munkásosztály, meg úgy a bontakozó gyermeki lélek, amíg az öreg át nem ment a szemközti cukrászdába málnaszörpért, amit aztán a fröccshöz való szódával hígított a kölyköknek, közben meg kerülgette a hányinger. A tanító néni az osztálypénzből fizetett, és mondta, hogy jó a termés, maradt még gesztenye bőven, meg, hogy legyen másnap sütemény is, lehetőleg krémes, mert az a kedvence.

A többit már el tudja képzelni. Egy hét múlva ott állt nagyapám a tanácselnök előtt, és kérvényezte, hogy a hajdani Oroszlán, újabban Vadász kisvendéglő udvarán álló gesztenyefát távolítsák el, mivel a nevezett növény bármely pillanatban ráborulhat az épületre. – Nocsak, hát mi történt, hogy kivágatná az elvtárs a nemzeti flóra büszkeségét? – kérdezte a tanácselnök, és úgy örült diadalának, hogy rögtön meg is kínálta nagyapámat szivarral, abból a szállítmányból, amelyet előző éjjel foglaltak le Stefanek Valter bélyegkereskedő lakásán.

Nem volt ez egy különösebben jelentős tétel, négy szál kiszáradt Havannát tartalmazott mindössze, ám az évekig gondosan megőrzött Magyar Királyi Dohány Jövedék feliratú zárjegy sokat elárult gazdájáról. A magyar: hat hónap, plusz a királyi: szintén hat hónap, aztán egy kicsit elmerengett az ügyész és a pluszt kijavította szorra, ami ugye már harminchat, és nem tizenkettő. Szegény Stefanek még így is hálálkodhatott a Jóistennek, amiért előrelátó volt, és amíg rátörték az ajtót, a Felvidék Visszatér meg Erdély Visszatér postatiszta sorozatait megette.

Nos, pöfékelték a Havannát, aztán Stefanek házipálinkája is előkerült, és az ötödik kör után a tanácselnök pertuzni akart, mert milyen tanácselnök az, aki nem pertuzik a néppel. – Nagy ötlet volt ez a tanítónő, mi? – mondta nagyapámnak. – Fia rám bíznák majd a kollektivizálást, egy hónap alatt végeznék az egésszel. Csak ellátogat falura egy ilyen csinos tanügyi káder, és rögtön nem kell a paraszt fejét kályhába dugni. A csengőfrász meg a pofozógép mind mellékvágány. Klimaxos pedagógusnőkkel van a kommunizmusig vezető legrövidebb út kikövezve; ez az én jelszavam. – Rémesen büszke volt, amiért lekörözte Makarenkót. – Szóval kitiltatja a kisiskolásokat a kocsmámból, vagy sem? –kérdezte nagyapám. – Egyezzünk ki – mondta a tanácselnök. – Főpincér lesz még az unokája is, de levágatjuk a gesztenyefa koronájának felét. Tíz méter fölött nincs gesztenyefa, rendben? –Csak azt árulja el végre, mi baja azzal a fával? –Nekem semmi. De sötét a sógoromék ebédlője.

Nagyapám kért egy nap gondolkodási időt, hazajött, megkérdezte, hogy akarok-e majd főpincér lenni, én pedig azt mondtam, hogy akarok. Úgyhogy pár nap múlva megérkezett a kocsmába a megyei fakitermelési vállalat igazgatója, két főmérnök, egy statikus a feleségével, az adminisztrációs osztály vezetője a kutyájával, egy pártbizalmi a vállalattól, meg egy pártbizalmit ellenőrző pártbizalmi a párttól, plusz két favágó, és amíg a nyolc vezető beosztású meg a kutya elfogyasztották a vörösborban párolt szarvasgerincet, amihez már előző nap leküldték az alapanyagot az állatkertből, addig kint a két favágó munkához látott, és úgy leborotválta tíz méter magasan a hippocastanumot, mint focipályán a gyepet.

Aztán az történt, hogy egy munkabaleset következtében megürült Stefanek Valter bélyegkereskedő cellája, a klimaxos pedagógusnő pedig kiegyengette a tanácselnök útját eddig a celláig, mert az azért mégiscsak sok, hogy adjuk a puszikat, ígérgetjük a fűt-fát, aztán meg nincs változás az iskola vezetőségében, viszont van monarchista röpiratgyűjtemény a parketta alatt. Jó, mi? Az igazgatóból pedig lett statikus, az egyik főmérnökből vállalati pártbizalmi, a vállalati pártbizalmiból favágó, az adminisztrációs osztály vezetőjéből állatkertész, az egyik favágóból központi pártbizalmi, a másik favágóból tanácselnök, és akkor a kutyáról még egy szót se szóltam. A lényeg az, hogy csupán favágóból lett eggyel kevesebb, ő viszont már tőből vágta ki a gesztenyefát, mert abban a lakásban ott fent már nem a régi tanácselnök sógora, hanem az új tanácselnök szeretője lakott, aki pedig imádta, ha van rálátása a dolgokra.

Még szerencse, hogy az öreg ekkor már nem élt. Mert nem egyszerűen ki lett vágva az a gesztenyefa, hanem meg lett alázva, el lett bánva vele, mint egy osztályellenséggel. Maga is tudja, hogy mit jelent, ha pártbizalmiból csinálnak erdődöntőt. Hogy az mihez ért. Egy ilyen ember igazából csak álfavágó, beépített favágó, spion, aki fülel az erdőben, aztán besúgja a rekettyést.

Hogy miben halt meg az öreg? Na, figyeljen. De igyunk még egy korsóval, fizetem. – Încă două halbă, domnu Şef! – Szóval az az évszázad legszebb halála volt. Sokan még évek múlva is kijártak a sírjához irigykedni. Azzal kezdődött, hogy ötvenegyben beleszeretett az öreg a galambokba. Egyszer csak kezdett eltünedezni itthonról, aztán megtudtuk, hogy a Vártemplomhoz jár galambokat etetni. De nem csak úgy egyszerűen, hanem fel a toronyba, érti? Minden este összeszedte a konyhán a száraz kenyérmorzsát, bele ügyesen egy staniclibe, aztán… Most meg mi baja? Mi az, hogy inkább hagyjam abba? Mi az, hogy nem érdeklik a galambok? De hiszen maga akarta, hogy elmeséljem! Hé! Itt a söre, jöjjön vissza! Nekem mindegy, nekem van más történetem is! Hé, maga csehszlovák, ha akarja, mesélek inkább a párttitkárról! Vagy bármiről! Kinek meséljek, ha nem magának? A kurva életbe, még ne menjen el! 

via Facebook/Hopfanatic

[Annak, aki lusta volt végigolvasni, a summa, Bartis egy percben: ne pálinkával oltsuk a kigyulladt nagybőgőt.]