"...Florentin megáll egy pillanatra, felnéz, lábakat zárni, egy lépés vissza, mondja bennem valaki, és a könnyedén spiccel megemelt labdát még elérem ujjbeggyel, kitornászom a léc fölé, akkor még tudok ilyeneket esni, nyekkenek azért, és jön egy kényelmetlen hátrabukfenc, crucea mătii (az anyád sírkeresztje!), ordítja Marius Florentinnek, én is üvöltök a védőimre, hogy basszátok meg, itthagytatok egyedül megint. Idővel majd elfárad egyik-másik, szívesen állna be kapuba is, csak levegőhöz jusson, ezt néha kegyesen megengedem, főleg ha vezetünk pár góllal, pihent vagyok, bárkit le tudok futni, ha már elég sokat játszottak, lőttem olykor gólt is, ismerem az ízét, az elején a mentolos cukorra emlékeztetett, amit barna papírba csomagoltak a boltban, később a Polar-fagyira, de sok fájós fogam volt, nem tudtam harapni és gyorsan olvadt, végül aztán söríze lett a gólnak, olyan régi, nem pasztőrözött sör, amilyen azóta nincs is már, kilenc napra szólt a szavatossága nyáron, mindig friss volt, kedden hozták, nem ment haza senki a Bodegából, amíg az utolsó üveg is ki nem ürült."
részlet: Gólkeserű, in: Vida Gábor: A kétely meg a hiába
Magvető, 2012
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
