Egy tavaly első kötetével debütáló fiatal írótól idézünk most egy novellát, melyben természetesen sör az egyik főszereplő, de felbukkan benne Hrabal mester is. Gál Soma volt olyan szíves felajánlani utánközlésre novelláskötete egy írását, ezúton köszönöm neki ismét.

Gál Soma (1992-).. Sármesék
Budapest: FISZ, 2016.

Gál Soma: A sörökről röviden

/B. Jocónak ajánlva/

Mesét akar hallani? A régi időkről. Tudok egy szépet. Nem is akármilyen, a legbámulatosabb történet, amit valaha is megéltem.

Minden alkalommal, amikor beléptem a Hangulatba, Szegfűt kerestem a szememmel. Kopottkék Simpsonja kint állt a falhoz döntve, innen tudtam, ha ott van, mert sosem ült ugyanoda, állandóan kereste azt a társaságot, amelyik meghallgatja. Mindenhez volt egy szava, vagy ha úgy esett, hogy kizárták a társalgásból, elkezdett áradni belőle a mese. Aztán, ha meglátott engem az ajtóban, félbeszakította magát és leültünk sörözni a sarokba. Ott volt a mi padunk, ahol nekem, kedvenc hallgatóságának, sztorizgatott.

Nevének történetét a hentestől hallottam, miközben a dagadót mérte nekem. A húsmester is régóta a falu lakója, még emlékezett a Szegfűről és egy barna lányról szóló szóbeszédre. Egy csokor vörös szegfűt vitt csak, mégis az első alkalommal összejött az etye-petye a kiszemelttel. Nagy kujon volt fiatalnak, de házasságra sose adta volna a fejét. Csak ezzel a lánnyal volt közel a tűzhöz, végül előle is megszökött, a lánykérés napján szőrén-szálán eltűnt. Csak egy szál szegfűt hagyott a lány ablakában. Méghozzá vöröset. Azt nem tudom, még mindig a falu lakója-e a csalódott lány, vagy már elköltözött, Szegfű régi történetei mind nevek nélkül keringtek. Ahogy a vállára rajzolt, elmosódott börtöntetkó magyarázata is, amiről mindenki találgatta csak, hogy szegfű lehet, csak egy virág alakját lehetett sejteni, meg alatta egy nevet, amit látszólag erősen próbált ledörzsölni. Ezt Csirke mesélte, Szuri pedig egy balatoni sétahajóról, a Szegfűről hordott össze valamit, hogy azon szolgált matrózként a vén lókötő, és egyedül ő élte túl, amikor egy vad vihar felborította a gőzhajót, talán még egy szerelme is ott halt, a tragédia után pedig ő kezdte viselni a Szegfű nevet. Addigra a sármja ugyanúgy megkopott, mint a tetoválás. Sokat beszélgettem vele, de sosem a nőügyeiről. Annyi mással le tudta kötni a figyelmem. Talán már nem is él az öreg, akkor sem volt fiatal, amikor a mesém játszódik, de a legjobban úgy fejezhetem ki, hogy kortalan volt, mert senkit sem érdekelt ez a Hangulatban. Volt benne bőven más, ami érdekes.

Szegfű az az ember volt, akit bárki első látásra megjegyzett. Bármilyen eseményen megfordultam, mindig megtalálhattam az emberek között, eleinte józan, később mámoros vagy öntudatlan állapotban. Előfordult, hogy eleve spiccesen érkezett meg valahová. Szegfűnek sosem parancsolt senki, hiszen nem volt felesége. Mindig igyekezett valamerre, mintha fontos ember lenne. Azt sem tudtam róla, mi a munkája, de bizonyos voltam benne, hogy értelmes ember. Legalábbis az volt. Gavallér múltja mellett az eszéről is jártak történetek, állítólag gimnáziumba is járt. Nagy fejszámoló művész volt gyerekként, úton-útfélen megállították a falusiak, próbára tették szorzótehetségét, pillanatok alatt meg tudta mondani az eredményt. Még háromjegyű számokkal is! A Hangulatban is gyakran heccelték így, találomra bemondott valaki két nagy számot, amikor Szegfű már eléggé részeg volt, ő meg szinte azonnal rávágta a megoldást. Legalábbis így sejtettük, senki sem tudta ellenőrizni, kínos hallgatásba merült a társaság. Aztán a jól megérdemelt diadal dicsőségében ő újabb mesébe kezdett. Lassan, ízzel. Nem volt túl képzett ember, ha valóban járt is gimnáziumba, kimaradhatott onnan végül, de tudta magáról, hogy meddig ér az esze, és meggondolta minden szavát, melyekből olyan magabiztosság áradt, hogy azokat csak elhinni lehetett. Rengeteg mindent tudtam meg tőle: hogy a győztes osztrák csapatok nem sörrel koccintottak, mint a hiedelem tartja, hanem pezsgővel, hogy Petőfi nem is szónokolt a Nemzeti lépcsőjén, hogy cigarettafüstből is lehet karikát fújni, hogy egy férfi is hordhat szoknyát (persze nem itthon, hanem másik országban), ő tanított meg, ha a székelyszikrával öblögetek pár másodpercet, akkor az nem fogja marni a torkomat, és még ezernyi titkot mesélt el a Hangulatban ücsörögve. Ő volt az igazi, az eredeti kocsmajáró. Aki a nehéz munka után betért arra a helyre, ahol végre kötetlenül, szabadon és kényelmesen tudott beszélni bárkivel, ahol gyűjthette a nagyvilág történéseit, felüdülhetett. Szegfű úgy tudta inni a sört, ahogy senki más. Mint a vizet. Úgy gördültek le torkán az aranyló kortyok, mintha nem is akadályozná semmi zuhanásukat a padló felé. Ez volt az egyetlen kiszámítható Szegfűben, a sör szeretete. Lehetséges, hogy dolgozott már sörgyárban, Borsodban élt sokáig. Nem is szerette sosem a Sopronit, ha meghívtam egy körre, hangsúlyozta, „csak ne Sopronit”. Már a büszkesége miatt sem.

A Pilsner Urquel volt a kedvence, a kocsmáros Sanyi külön neki hozatta, Szegfű nagyon hálás volt ezért, és csupa szépet terjesztett Sanyiról a faluban. Ha pedig épp nem volt a készletben, akkor jött a Borsodi. A Pilsnerről is tudott mesélni Szegfű, sokszor meghallgathattam az angyal történetét, akit a cseh kisváros lakói a város címeréről az arany italba költöztettek. Azok az emberek szívüket-lelküket tették bele a sörükbe, és Szegfű ehhez méltón szerette és fogyasztotta azt. Szerinte a szívléleknél is több volt a sörben. Úgy mesélte, Pilsen kicsike városka, szűk utcákkal, macskakövekkel, biciklisekkel és csupa-csupa mosolygós kisemberrel. Bár gyanítom, hogy sose járt ott, hiába beszélt sokszor az ott játszódó filmekről és könyvekről. Apámnak is volt egy nagy csomó kötete. Néha leemeltem egyet, kinyitottam, beleszagoltam a lapok közé, de sosem olvastam bele, mert úgy éreztem, azzal megtörném a varázst, amit Szegfű vont köréjük. Mesélt a nagy hóvirágünnepről, és én megszerettem a pici krumplivirágokat. A kenyérre is máshogy tekintettem, nyersen, magában nyalakodtam a szürke kovászból és az élesztőből, és jártam a kis erdőt a falunk határán, ami ugyan nem volt olyan sűrű, mint a kerskói, de mindig szőttem bele még képzeletemben nyírfákat és szép szál fenyőket. Szegfű meg elképzelte, hogy egyszer majd Hrabal mester lép be a presszóba, lecserélve az Arany Tigris varázsát, ellátogat Magyarországra, és beül, pont Szegfű mellé, a mi kiskocsmánkba, Szegfű rendel neki egy korsót a pilzeniből, ami persze üveges, de a söntésről már kiöntve hozza majd, nem meri üvegestől odatenni egy cseh ember elé, egy percre megfagy a kocsma levegője, ahogy az öreg a szájához emeli a korsót, legördül néhány csepp hideg pára, akár a verejték a hátakon, mindenki Hrabalt nézi, aki leengedi a korsót, jólesően cuppant egy nagyot, majd mesébe kezd, hogy, hogy nem: mindenki azonnal megérti, és akkor legördülnek a kövek is a szívekről. Pont ezért Szegfű mindig megkérdezte Sanyit, van-e tartalék is a Pilsnerből. Ha csak egy, nem volt hajlandó meginni. Inkább választotta a Borsodit, mint hogy épp akkor toppanjon be Hrabal, és ő ne tudja illendően fogadni.

Évek óta így ment ez. Szegfű áhítozott, különösen, mióta elkerülte az öreget, legalábbis úgy mesélte, életében egyszer megadatott neki, hogy Prágába mehessen, és ő összeszedte minden cókmókját, rohant ki az Aranyvároskába, úgy tervezte, ki is költözik. Ímmel-ámmal nézegette a városi látványosságokat, csak az Arany Tigrist várta. Késő délután, amikor a Husova utcában meglátta a cégért, majd kiugrott örömében a bőréből, rohant a kocsma felé, hiszen tudta, hogy este héttől az ajtóban sorban állnak a vendégek, úgy sem férnek el, és el sem mennek onnan, csak záráskor. Lenyomta azt a nehéz fémkilincset, és ahogy lépett be a helyiségbe, már a sarkot kémlelte, várta az öreget, aki álldogál, egy korsó sörrel gesztikulál, és mindenki csak őt figyeli. A Tigris aznap is tele volt vendégekkel, csordultig a terem, de mind kis csoportokba tömörültek, és zajosak voltak, amit a zene is tetézett. Ez nem vette el teljesen Szegfű kedvét, rendelt egy korsó pilzenit, és leült a bárpultnál. Órákat várt a csodára, vagy legalábbis igen hosszúnak érezte az eltöltött időt, itta, itta a söröket, de csak nem történt semmi varázslatos. Kiábrándult, és az ital is fejbe kólintotta, hát felállt, és kitámolygott az utcára, összekoccant egy öregúrral. Csak utólag emlékezett rá vissza, hogy az az öreg hófehér hajú volt, és olyan bulldogképű. Azóta siránkozik, hogy futott össze Hraballal Prágában. Sokat tudott a régi, szép világról, de még többet akart, és ki mástól tudhatta volna meg jobban, mint ettől az ősz krónikástól, aki mindenkinél tisztábban látott azzal a veronikakék szemével.

Szegfű beszélt, mesélt nekünk, és hiába ült ő is, meg mindenki a kocsmában, mégis, mintha egy láthatatlan pulpituson állt volna. Nem is tudom már, miről beszélt aznap, csak arra emlékszem, hogy ott volt kezében a korsó pilzeni. Már régen este, bizonyosan sötét volt, csak a lámpák adtak a kocsmának halvány fényt, amit a sűrű cigarettafüst is megtört. Szegfű épp álldogált és mesélt, és már pont eléggé részeg volt ahhoz, hogy kevesebbet tudjon a külvilágról, mint a saját mondandójáról. Szegfű befelé részegedett. És ahogy így zuhant magába, a társaság meg belé, megnyikordult az ajtózsanér. Senki nem nézett oda, most Szegfű sem, túlságosan magával volt elfoglalva. Belépett valaki a figyelmünk árnyékfoltján, a pulthoz sétált, és rendelt. Az keltette fel az érdeklődésünket, hogy nem értettük, mit kér. Nem értettük egy szavát sem. Kapkodó, torlódó, mégis vidám nyelvet beszélt, így hallottuk. Tele mássalhangzókkal, mintha egy kis darázs duruzsolna a kocsma lámpája körül. Erre muszáj volt odafordulni mindnyájunknak, tíz szempár nézett a pultnál álldogáló, idegen vendég felé. Meggyötört arc nézett vissza ránk, de ezt az arcot az élet szépsége gyűrte össze. A velünk farkasszemet néző idegennek határozottan veronikakék íriszei voltak. Ott ültek bent a bulldogpofa közepén. Ez az arc erre született. Hogy mindenkit elnémítson és elámítson, aki ránéz. Most, hogy láttam, inkább galambszürke volt az a néhány szál haj, amit a koponyája hátuljáról fésült előre, kétoldalt a halántékára. Roppant csend lett, sűrűbb, mint a füst. Ebben a síri hangulatban emelte fel az idegen a korsóját, amit Sanyi adott neki. Soproni volt, biztos vagyok benne, a csapból kapta a vendég. A vendég elé csúsztatta az ország büszkeségét, és Szegfű szeme akkor még jobban kigúvadt, szája már jóval előbb nyitva maradt. Ha bárki látott volna egy fotót arról a társaságról, a tíz bambuló emberről, valószínűleg a világ leggroteszkebb látványa tárult volna elé, és röhögni kezd nyomban. Ám ha az ajtón belépve tárul fel neki ez a csoportkép, legyen bár a világ legvidámabb embere, akkor sem kezd kacagni. Úgy feszült odabent a várakozás, hogy mindannyiunk idegeit elérte, még Csirkéét, Szuriét meg Laliét is, pedig ők hozzá sem tudtak szagolni Hrabalhoz, de még csak hasonló témákhoz sem. Most ők sem szóltak egy szót sem. Nem hallották még Szegfűt hallgatni. Érezték, hogy kivételes esemény készül a Hangulatban. Figyelték hát ők is rendületlenül az öreget. Most kezébe fogta a korsót. Furcsán tartotta, rámarkolt a fülre, jobb kezének minden ujját rákulcsolta – kivéve a kisujját, azt az üvegfülhöz szorította. Csak éppen kívülről. Ez a póz még furcsábbá tette őt, az elementáris erő, amivel képes volt három ujjal tartani azt a Sopronit. Lendületesen emelte fel a pultról az aranyló korsót, mégsem jutott el a szájáig. Legalább olyan hirtelen pillantott balra, mint ahogyan emelte a sört, és akkor meglátott minket, azt a díszes társaságot. Mosolyra gyűrődött régi arca, és azzal az erős kézzel egy picit felénk emelte italát. Biccentett is hozzá. Talán még jobb szeme is összébb húzódott picit, de lehetséges, hogy ez csak az én agyam szüleménye, vagy az emlék teszi szebbé. Aztán ajkai belemerültek a habba, belekortyolt sörébe. Épp akkor kezdett a korsó tetejéről lefelé sietni egy vízcsepp. Csak gördült és gördült, gyűjtötte társait, végigsimogatta az arany sört. A peremhez érve megállt, tétovázott egy pillanatig. Megcsillant, majd aranyból újra átlátszóra váltott. Lassan szakadt el az üvegtől, ha karjai lettek volna, biztos kapálózott volna velük, de így csak hullani volt képes. Szétszakadt a pulton. Hiába volt nagy a csend, nem hallotta senki a csepp koppanását, elnyelte a falubeliek pultra behordott mocska. Aztán az öreg visszatette a korsót az alátétre, szépen eligazgatta. Üres volt. Egyetlen szuszra kiitta a fél liter Sopronit. Aztán rés nyílt a ráncai között, és újra mondott valamit. Ez végre feltörte a dióvá töpörödött hangulatot. Ki más térhetett volna először magához, mint Szegfű? Odasietett a pulthoz, és kezeit tördelve megkérdezte:

- Ke… kedves mester, ugye nem haragudna meg, ha meghívnám még egy korsóra? Fizetném…

Az öreg most nem szólalt meg, csak rámosolygott Szegfűre. Neki ez talán többet ért egy gyönyörű nő mosolyánál is, alig tudta kikérni Sándortól azt a raktáron lévő két pilzenit, csak hebegett-habogott. Sanyi hátrament, és mikor újra előtűnt, már a kezében volt két tele korsó. Valami csoda pedig glóriát vont köréjük, világítottak a Pilsnerek a koszban és a füstfüggönyben. Újabb alátét, és a két korsó máris kint állt a pulton. Egyszerre nyúltak a sörükért, a szájukhoz emelték és inni kezdték. Most mindketten szép lassan kortyoltak, de nem vált el ajkaiktól a korsó széle. Itták, itták, és fogyott a drága jó pilzeni, ahogy tűnt az arany a korsókból, úgy lett mindenki egyre boldogabb, mert pillanatról pillanatra valóságosabbá vált az egész. Már mind a kilencen mosolyogtunk, Szegfű csak azért nem, mert épp ivott. Ám annak a sörnek is el kellett fogynia, még ha mind a ketten nagyon lassan és féltve itták is, és akkor megint két korsó koppant a pult lapján, melyeket egy-egy jóleső sóhajtás követett.. Szegfű és Hrabal egyszerre sóhajtottak. És egyszerre néztek egymásra, mosolyogva. Belőlünk meg kiszakadt egy boldog, diadalmas nevetés. Aztán megtörtént az igazi csoda: Hrabal szája harmadszor is szólásra nyílt, és csak annyit mondott Szegfűnek:

- Danke schön, mein Freund!

Majd biccentett egyet, és kiballagott a Hangulatból. Lassúnak tűnt a mozgása, mégis hirtelen tűnt el a sötétben, és többször nem is láttuk. Szegfű ott ült arcára fagyott mosollyal, ahogy a Hangulat összes vendége is. Mégis, egészen más mosolyt öltött fel Szuri, Lali, Sanyi, Csirke, Szafti, Csőlaci, Süti, Mongol és Kongó. Ők nem értették a lényeget. Csak azt látták, hogy az idegen és Szegfű is mosolyog, így mindent rendben valónak találtak. Csak én sejtettem a jelenlévők közül. Óvatosan sétáltam oda hozzá, nem tudtam elképzelni, hogyan fog reagálni. Vállára tettem a kezem, és a szemébe néztem. Üvegesen meredt előre. Nem érzékeltem az időt, de percek telhettek el, mire annyira össze tudta szedni magát, hogy ki tudja nyögni:

- Na, oda a jó kis pilzenim…