A kisüzemi márkasöröző intézménye úgy általában, legalábbis Európa-szerte, távolról sem ismeretlen fogalom: kifejezetten bevett jelenség, hogy egy adott sörfőzde nyisson egy saját kocsmát, lehetőleg minél központibb helyen, hogy ott reprezentatív stílusban bemutathassa a publikumnak, mit is főz. A megoldás fő előnye - legalábbis termelői szempontból -, hogy birtokon belül marad a feladat, a főzde maga vállalhat garanciát a csapolás minőségéért, a sörválasztékért, illetve a körítés elemeiért is, úgymint alátétek, korsók, kísérőételek.

Példákat a műfajra Magyarországon nemigen találni, ha a közeli rokon brewpubokat (mint a budapesti Kaltenberg) nem számítjuk, tulajdonképpen csak az egy miskolci Kortyolda marad: itt a szomszédos Felsőzsolcán üzemelő főzdéhez tartozik ugyebár egy határozottan elegáns söröző-étterem a belvárosi Szinva-parton.

Budapestet eddig mindenesetre abszolút elkerülte a jelenség - egészen két hónappal ezelőttig, amikor megtört a jég, és megnyitott a Rizmajer Kézműves sörház. A magam részéről egy kissé szkeptikus voltam, amikor TonyCaviar a maga blogján, a tulajdonos Rizmajer Józsefet idézve, még tavaly nyár elején megemlítette a mintasöröző ötletét: addigi egyetlen érdemi kapcsolatom a főzdével egy rendkívül sikertelen Szebeni Ászok-kóstolás volt. Szerencsére azóta jelentős változásokon esett át az üzem, új berendezések kerültek, új sörökkel rukkoltak elő (mint a kukoricás Cortez, vagy a felsőerjesztésű Cingulus porter). Az olcsó tömegsörét környékbeli kocsmáiban elpasszoló sufnifőzdéből tehát mindenképp jelentős előrelépést tett meg a Rizmajer az elmúlt egy évben a kóstolásilag is releváns, bővebb sörportfólióval rendelkező valódi kézműves-kisüzem felé.

Ennek végkifejlete tehát az új sörház, ami központinak ugyan egyáltalán nem központi (Csepel, Táncsics Mihály utca 110.), de a Boráros térről HÉV-vel még így is negyed óra alatt elérhető, tehát inkább csak mentálisan tűnik távolinak. Mindenesetre érdekesen mutat az intézmény, egyik oldalról panel-, másikról kertes házak által határolva, a kézművessörös tematikához megszokott kazincyutcás-hipszteres-magas vásárlóerejű képzettársításoktól például határozottan távol áll. Pedig a dizájnra nem lehet panasz: noha nem éldizájnerek faraghatták az új Rizmajer-arculatot, ettől még egy koherens, vállalható, - és ami nagyon fontos - egységes megjelenés uralja a sörházat: rizmajeres poharak, rizmajeres reluxák, rizmajeres sörcsapok, Rizmajer-feliratok mindenfelé. Sőt, még rizmajeres pólót is vásárolhatunk, ha végképp elkap a rajongás.

Mindez igazán örömteli, hiszen a jellemzően tőke- és innovációszegény hazai kisüzemektől szinte egyáltalán nem látni hasonlót, de ettől még célszerű szem előtt tartani néhány hiányosságot is. Az ételeket illetően a honlap például még egészen csigázó gondolatokat ír:

"Különleges sörök ízét a megfelelő sörkorcsolyák fokozzák a legjobban. A Rizmajer Sörházban éppen ezért egy külön konyhát és sütödét is kialakítottunk, így vendégeink mindig a legfrissebb, az adott sörtípushoz a leginkább illő sörkorcsolyák közül választhatnak"

 - ehhez képest kapható pogácsa, hamburger, sült krumpli, kenyérlángos és melegszendvics, változatos formákban - ami önmagában nem rossz dolog, de a sör-étel párosítások beharagozott gondolatát, hát, nem igazán fedi le.

De említhetjük a söröket is: rengeteget javult ugyan a Szebeni Ászok is a négy évvel ezelőtti savanykás cefreíztől, de még mindig csak a "vállalhatóan unalmas" szintig jutott el. A különlegességek (látogatásunkkor a fix gyömbéresen, kukoricáson és porteren kívül egy gyaníthatóan sziruppal turbózott "konyakos meggysör" volt az ötödik csap) pedig érdekesek ugyan egy-két pohár erejéig, de inkább csak kuriózumként. Jó ivású, sok korsóra vállalható alapsör egyelőre nem született.

Csepeli, sőt, általában magyar viszonyok között ez persze valószínűleg egyáltalán nem baj: még mindig sokkal jobb sör, mint a magyar nagyüzemiek, a potenciális vásárlóközönségnek biztosan megfelel, akkora sörsznobok, akik még a különlegességek között is válogatnak, pedig biztosan elenyésző arányban látogatják csak a Rizmajert. Nem túl gyakran, de időnként azért megéri az utat.