Sörbúvár

Valószínűleg nem okoz nagy meglepetést annak beismerése, hogy a sörblogger sem teljesen monomániás lény, így uticéljait sem csak a potenciálisan becélozható főzdék alapján válogatja meg. Noha időként riadtan veszem észre magamon, hogy az előző mondat dacára is hajlamosnak tűnök bármilyen véletlenszerű út során el-elkanyarodni valamilyen sörgasztronómiai szempontból ígéretesnek tűnő mellékvágány felé, Baranya megyébe eddig még speciel minden alkalommal tökéletesen ártatlanul, abszolút közömbös okokból sikerült csak ellátogatnom.

Persze ezt nagyban megkönnyíti, hogy a megyében összesen két helyen főznek sört: Magyarhertelenden a Kapucinus Sörfőzdében, illetve Pécsett a Szalonnál. Ezek közül az előbbit pusztán soha nem sikerült érdemlegesen útba ejtenem, az utóbbi pedig szimplán érdektelen, hiszen a nem túl maradandó Pécsi Sörön kívül épp ugyanaz férhető hozzá a gyárban is, mint az ország bármelyik más pontján. Mindezek ellenére az elmúlt bő egy évben kétszer is teljességgel váratlan sörmérő helyekkel szaladtam össze a megyén belül - olyanokkal, amikre magamtól végképp soha nem gondoltam volna.
 

Az első eset Szigetváron történt, ami ugyan kellemes kisváros, a dél-dunántúli turisztikai szentháromság minden kötelező elemével - termálfürdő, vár, török emlék -, de valószínűleg mindenki egyetért velem abban, hogy nem egy kimondott sörturisztikai célpont. Szerencsére a vendéglátósok saját logika szerint működnek, így a német gyógy- és fogászturizmusra szakosodó Lenzl's Panzió sem a kíváncsi budapesti blogírók kedvét kereshette, amikor - minden bizonnyal korábbi személyes kötelékei nyomán - a bajorországi Maxlrainer söreit választotta kimérésre. Mivel a főzdével nemhogy Magyarországon, de máshol sem találkoztam soha korábban (és azóta sem), érthető meglepetésként ért a számos csapolt és üveges változatból álló szortimentre, Ratebeer-szemüveggel nézve a semmi közepén.

Utólag visszagondolva nem lehet véletlen, hogy a második eset Siklóson ért, hiszen itt is jelen van mindhárom dél-dunántúli kulcselem, ami szemlátomást elengedhetetlen kelléke az eretnek sörkínálatnak. Az Ormánságban viszont a német turisták mellett szemlátomást a horvátok is legalább olyan jelentős célpontnak számítanak, legalábbis a belvárosi italszortiment alapján így tűnt: épp óvatlanul sétáltunk a piac felé, amikor egy presszó ajtajában hirtelen Osječko-reklámtáblák tűntek fel. Itt azonban már egy, a szigetvárinál jóval szervezettebb megoldás első részletéhez lehetett szerencsém, ugyanis az eszéki sörgyárnak van hivatalos magyar viszonteladója, mint az a kedves szolgaisággal fordított ("prvo hrvatsko pivo" -> "első horvát sör") alátéten szereplő webcímből kiderült. Ráadásul nem is akármilyen, ugyanis az osjecko.hu-n kapásból húsz viszonteladó szerepel, Mohácstól Beremenden át Fonyódig, szerte a Dél-Dunántúlon. Mivel Siklóson csak világos Osječkót tartottak, természetesen beindult a cikk elején kárhoztatott ösztön, és addig nem nyugodtam, amíg Pécsett nem találtunk egy olyan helyet - az Eozin Kávézót -, ahol már a barna változatból is volt csapon.
 

A tanulság mindebből pedig annyi, hogy a sörtúrák majdhogynem feleslegesek, hiszen nyitott szemmel járva szemlátomást akárhol érdekes sörökbe bukkanhatunk. Ami ráadásul talán nagyobb élvezet is, mint liverpooli nyugdíjast játszva útikönyvvel járni a határt, hiszen amellett, hogy megmarad a felfedezés öröme, még ütnivaló szakbarbárnak sem kell éreznünk magunkat.