Sörbúvár

Otthonomba térve, ismerőseim elhalmoztak népi jó tanácsokkal:
– Egyél meg egy egész görögdinnyét! Más ötlet:
– Utazz a pesti csuklós buszok hátsó peronján, majd kirázódik a köved! Volt, aki a kettő kombinációját ajánlotta. Az Indiából importált kavicskám azonban nem mozdult, de időnként éles fájdalmat okozva tudatott magáról.
Teltek-múltak a hetek. Közben augusztusban a dél-afrikai Oudtshoomban, ahova a meghívásom szólt, lezajlott a nemzetközi szpeleológiai szimpózium. Erről tehát lekéstem, de a dél-afrikai vízumom még érvényben volt, mert a konzul bő határidőt szabott a belépésre.

...

– Óva intelek az utazástól! – jelentette ki körzeti orvosom. – Ismerve eddigi vállalkozásaidat, olyan helyeken jársz, ahol napokig nem juthatsz orvosi segítséghez. Márpedig ha az uréter teljesen elzáródik, annak végzetes következménye lehet: rettenetes kínok közötti halál!
Szakorvosom az urológiai klinikán, Szendi doktor, nem látta ilyen sötéten a helyzetemet:
Szedje a felírt gyógyszert és igyék sok folyadékot. Talán szerencséje lesz! Ő azonban nem tudta, hogy én sivatagos környezetbe utazom, ahol nem biztos, hogy lesz-e – elég víz?
Az orvosok meghallgatása után sem változott elhatározásom. Utazom Dél-Afrikába, csak a korábban tervezett mellékes programokat hagyom el: Madagaszkárt és Mauritiust, oda még eljuthatok más alkalommal.

...

Dél-afrikai utazásom másik nagy élménye, talán a legkedvesebb – szintén a Kalahárihoz kapcsolódik.
Az Okavango mocsárvilágával szerettem volna megismerkedni. A folyó észak felől, a csapadékos angolai magasföldről érkezik Botswanába, és a Kalahári-medencében ágakra szakadva, vize hatalmas belső deltában párolog el. Az ENSZ támogatásával kutatások indultak: hogyan lehetne ezt a drága édesvíztömeget megmenteni, hasznosítani az itt élő népek számára. Megtudtam, hogy egy angol térképészcsoport indul a térségbe felmérések végzésére. A botswanai egyetemen oktató kollégám, Cook professzor segítségével könnyen elintéztem, hogy hozzájuk csatlakozhassam.
Francistownból egy megrakott teherautóval indultunk a félezer kilométerre levő Maun faluba, az Okavango delta központjába. Többi társammal együtt a csomagok, ládák tetején utaztam. Kegyetlenül tűzött a nap, égette bőrömet. Közben az autó nagyokat dobott rajtunk, s ilyenkor heves fájdalom nyilallott a hasamba. Az expedíció vezetőjének. Frank Preston kartográfusnak nem mértem elárulni, hogy milyen bajom van, hiszen akkor nem vettek volna fel. Arrafelé nincs kórház, de még orvos sem, baj esetén nem tudnának segíteni rajtam. Ezt az alkalmat azonban nem szalaszthattam el. Összeszorított fogakkal tűrtem, titkoltam kínjaimat.
Sok vizet igyon – csengtek a fülembe Szendi doktor szavai. Igen ám, de kulacsaim már kimerültek. Útitársaim időnként megkínáltak egy-egy doboz sörrel, az enyhítette szenvedésemet.
Több mint tízórás döcögés után, az esti órákban érkeztünk meg Maunba.
– Van itt egy amerikai geológus – mondta Preston. – Egyedül lakik egy háromszobás házban. Beajánlom magát hozzá szállásra.
A Kaliforniából származó nyugdíjas mérnök, P. Werner úr, szintén a kartográfiai szolgálathoz tartozott. Készségesen beleegyezett, hogy lakótársa legyek.
– Nézze, ebben a szobában lakom én, ezt a másikat rendelkezésére bocsátom – mondta, majd így folytatta: – A harmadik szoba közös lesz, az a sörraktáram. Üveges sört hozattam magamnak vagy száz kartonnal, mert nem kedvelem a fémdobozos ízét. Kedves barátom, akkor tér be a harmadik szobába, és annyi sört ihat, amennyit csak akar!
Kiszáradt torkomat, kicserepesedett számat először csak óvatosan kezdtem öblögetni. Aztán egymás után nyitogattam fel az üvegeket, kortyolgattam a finom nedűt.
Nem számoltam a kihajított üres üvegeket, de legalább a tizediknél tarthattam, amikor éles nyilallást éreztem a hasamban. Megmozdult a kövem! Sőt! Nemcsak mozdult, hanem útnak is indult! Még egy irtózatos görcsös fájás, aztán leírhatatlan megkönnyebbülést éreztem... Az Indiából hozott kavicsomat elnyelte a Kalahári homokja...
E naptól kezdve mintha újjászülettem volna. Megszabadultam az örökös rettegéstől, fizikailag is új erőre kaptam. Bátran vágtam neki egyedül a Namib homokdűnéinek, a Namaquaföld kősivatagjának, Zimbabwe vadonának
Később otthon, amikor vesekövesek tanácsot kértek tőlem, hogy szabadulhatnak meg átkuktól, javallottam az én terápiámat:
– Menj a Kalaháriba, utazz tíz órát negyven fokos hőségben egy kamion tetején, aztán igyál meg tíz üveg sört: biztos a gyógyulás!
 

[Balázs Dénes
Életem – utazásaim]